Kedves Családom és Barátaim!

Most megpróbálom megint a naplóírást. Volt pár tétova próbálkozás az elmúlt egy évben, de sosem fejeztem be, sosem volt időm, energiám, stb. De majd most. Muszáj írnom, mert lassan felnőnek a gyerekek, és akkor majd ők írnak naplót a szüleikről, hogy milyen nehéz velük, de csak ritkán, mert nagyon fárasztóak.

Ott hagytam abba múltkor, hogy elindulunk az óvodába, de azóta sok minden változott, először is bezárt a János kórház kertje, amin keresztül nagyon kellemes volt sétálni az óvoda felé, nem is annyira kellett vigyázni, mert kicsi volt az esélye, hogy jön egy autó, és valamivel rövidebb is volt az út. Viszont Dani megtanult stabilan kismotorozni, nem sokkal később Lea is, így a gyaloglást sokszor a kismotor váltotta fel.

A legnagyobb változás pedig, hogy közben Lea bölcsis lett. Ezeket mind összevetve nagyjából másfél órásra nyúlt egy gyalogos gyerekleadó vagy gyerekfelvevő kör, amit az utóbbi időben leginkább autóval rövidítettünk, de erről igyekszünk majd leszokni, úgyis kell nekünk is egy kis testedzés. Azért kocsival sem kevesebb, mint háromnegyed óra, illetve eddig fél óra a rekordom, de akkor Dani nagyon kitett magáért, Leát pedig csak be kellett adni az ablakon. Na jó, nem az ablakon, hanem a teraszajtón, de az már nem nagy különbség. Ez volt az egyik intézkedés a vírus ellen, szegény dajkák és gondozók egész nap csak vetkőztették és öltöztették a gyerekeket. Most már nincs ilyen, hanem jegyrendszer van: két kártya, akinél van, az mehet be, így egyszerre csak két szülő tartózkodhat az öltözőben. Ha nem jön össze két olyan gyerek, aki hazamenés helyett a bútorokra szeret felmászni, vagy két nagyon megértő nagymama, akkor nem is kell sokat várni. Persze csak azért nagy a szám, mert Leával nincs ilyen gond, szeret öltözni, legfeljebb akkor nehezebb, ha a fejébe veszi, hogy a cipzáras kabátját is egyedül szeretné felvenni, de azért óvatosan lehet neki segíteni, és a cipzár felhúzásáról is le lehet beszélni olyan nagyon meggyőző és igaz érvekkel, hogy azt még Dani sem tudja. Bár Dani néha a többit sem tudja, ha rá kéne várni, már jobban morognának a többi szülők. Igaz, hogy ha egyedül lennénk az öltözőben, kevésbé akarná minden fellelhető felnőttel megosztani legújabb eszmefuttatásait, találmányait, számolási eredményeit, vagy bármit. Update (még ugyanaznap este) Dani megtanult cipzárazni Erzsi néni kedvéért, de ezt lásd később.

Most igyekszem optimista és jókedvű naplót írni, és nem részletezni, miért vagyunk fáradtak, illetve milyen gondjaink vannak a neveléssel, és ezeket hogyan próbáljuk, egyelőre eléggé kis eredménnyel eliminálni, de azért majd néha látszik.

Inkább folytatom az előző naplókban megszokott dicsekedésemet a két gyerekről, első körben azzal, hogy Dani számol. Egy ideig Lea is elszámolt háromig, aztán elfelejtette, most már megint tudja, de az igazán érdekes Danit figyelni. Dani ugyanis nagyon szeret számolni, ami nem csak azt jelenti, hogy sokáig el tud számolni, bár az sem semmi, imád megszámolni dolgokat, és elég jól megy neki, még le is foglalja valamennyire. Egyszer – olyan három és fél éves korában – már nagyon elegem volt abból, hogy nem alszik el délután (gondolom túl voltunk a másfél órán), és ott hagytam, hogy ellegyen csöndben. Legalább tíz percig csönd volt, azt gondoltam, már elaludt, amikor kikopogott a gyerekszoba ajtaján: „Apa! Mi jön a huszonkilenc után?”

Pár hónappal később már sokkal tovább számolt, amikor nagyon várta, hogy megjöjjön Fufe barátunk a családjával, és végre gitározhassunk, és mikor már nagyon sokat nyaggatott, mikor jönnek, azt mondtam, hogy tíz perc múlva, mire megkérdezte, hogy meddig kell ahhoz számolni. Szerencsére négyszáznál, illetve négyszer száznál megérkeztek. Száz fölé azóta sem nagyon megy, egyelőre nem annyira érdekli, bár pár hónapja elszámolt egészen tizenegyvenkilencig. Aki még gondolkodni akar, hogy az mennyi pontosan, az most tegye, mert mindjárt megmondom. Mert itt már elkezdődik az, ami nagyon tetszik, hogy valamennyire látszik, hogy gondolkodik. Egy ideig úgy számolt százig, hogy mindig kérdezte, hogy mi jön a kilencesek után. Aztán mondtam neki, hogy ha öt után hat jön, akkor ötvenkilenc után hatvan. Akkor lehetett látni, hogy eljut hatvankilencig, akkor elszámol egytől hatig fejben, majd azt mondja, hogy hétven, később hetven. Egyébként így jött ki a tizenegyvenkilenc (tizenkétven, tizenkétvenegy, …). Összeadni pedig úgy adott össze, hogy mondjuk ha a hat meg hármat akarta tudni, akkor elszámolt hatig, aztán láttad rajta, hogy párhuzamosan számol háromig és tovább, valahogy így: egy, kettő, három, négy, öt, hat, hé1t, nyo2lc, kil3enc. Amikor pedig azt kellett megmondani, páros vagy páratlan nap van (ki olthatja le a lámpát, ki mondhatja meg, hogy csillagképeket akar vagy csillagokat, színes vagy színtelen, dobogó vagy morajló bálnát), akkor azt valahogy így csinálta: egykettő, háromnégy, öthat, hétnyolc, kilenctíz, tizenegy: páratlan. Most már a szorzásnál tart, és bár néha nem tudom követni, mi hogyan jön ki neki, néha elég jól csinálja. Mindkettőre például tegnap a lábujjait akarta megszámolni valahogy nem triviálisan. Először harminc jött ki neki, aztán ötvenöt, végül rájött, hogy a hatot kell néggyel szorozni, akkor kijött a huszonnégy, majd rájött, hogy egy lábán csak öt ujj van, akkor a húsz. Ahhoz már fáradt volt, hogy arra is rájöjjön, hogy csak két lába van. Egyébként én is, csak örültem, hogy végre kijött a húsz, lehet aludni. Valószínűleg a kezeit is belevette. Este tízkor ennyire futotta.

És hogy ne fussunk megint bele abba, hogy sosem fejezem be, már nem írok többet róluk, csak azokat írom le – némi előre láthatólag nem annyira rövid kommenttel – amiket Dani mondott, aki éppen csendes délutáni pihenőjét tartotta egész rendesen a közelemben. Ezért a mondanivalójának egy része nem csak az, ami nap mint nap foglalkoztatja, hanem amit éppen maga körül látott. De azért érdekes. Amit mondott, egyes szám első személyben írom, dőlt betűkkel.

Jó nem befogadott feltaláló vagyok.
Rákérdeztem, hogy ez mit jelent: Ez azt jelenti, hogy nem befogadott az életbe az az izé, amit feltaláltam.
Feltalálta például a gitározós kesztyűt. Ha valaki beadná szabadalomnak, kérem Danit vegye be 1%-kal mint ötletadót. Szerintem tök jó, ha egyszer feltaláló leszek, megcsinálom.

Nem tanítottatok meg kabátot cipzárazni, pedig Erzsi néni azt mondta, hogy az lesz a meglepetés, hogy januárban már tudok kabátot cipzárazni.
Erzsi néni a dajka az óvodában, aki most elég sokat van velük, mert csak egy óvónő van a csoportban. Cserébe elég kicsi a csoport, elvileg talán tizenhárom ember, de ebből most tíznél több ritkán van bent. Dani fél tőle, mert elég határozott nő, egyébként rutinos, harminc éve dajkál, vagy hogy mondják ezt. Néha egy kicsit talán idegesebb a kelleténél, de szerintem nagyon jól csinálja a dolgát, Danit nagyon szereti, de ha nem szeretné sem állítaná fel az ágyban azért, mert a kezét beteszi a két lába közé elalváskor (nem a kukacát babrálja, így tudja lefogni, hogy ne járjon folyton, de annak sem kéne gondnak lenni a 21. században), nem kiáltja ki csibésznek és fekteti a szamárpadba, így Dani sem viselkedik csibészként. Ezutóbbi példákkal nyáron találkoztunk, mikor gyakorlatilag ügyelet volt az óvodában, ahol azért vannak nem annyira profi óvónők és dajkák is. Nagyon lehetett látni, hogy éppen ki van, mert aszerint lehetett simán bevinni Danit, vagy csak nagy hiszti és rimánkodás árán, esetleg sehogy. A végére már tudtam, hogy kire kell vigyázni meg beszéltem is az óvónőkkel, igazgatónővel. Most szerencsére jó az óvónéni is, és bár Erzsi nénit elvileg nem szereti annyira, azért nagyon jól megvannak. Egy jó példa erre, amikor a csoportban az volt a téma, hogy ki mennyit tabletezhet, mobilozhat otthon. Gondolom a gyerekek egymást licitálták felül, Dani pedig teljesen elkeseredett, és Erzsi néni elmondása alapján úgy gondolom, kicsit sírásra hajló szájjal mondta, hogy ő semennyit. Mire Erzsi néni azt mondta „akkor neked nagyon boldog gyerekkorod lesz”. Mire Dani megnyugodva „igen, én is így gondolom”. A cipzárazást Erzsi néni nem mondta nekünk, Dani viszont egyszer már tényleg említette, de valahogy elfelejtettük. Viszont úgy látszik, már elég érett volt hozzá, mert Zita elmondta neki, ő megcsinálta, kész. No jó, egy viszonylag könnyen cipzárazható kardigánt kapott, de akkor is.

Mindent tudok tábláról ábécében. Betűt.
Danit pár hónapja elkezdték érdekelni a betűk. Talán onnan jött, hogy meglátta a scrablét, és játszani szeretett volna vele. Úgyhogy játszottunk. Mostanában kipakoltuk a társasok egy részét, és ezért megalapítottam a „hogyan játszunk egy négyévessel olyan társast, amit tízéves kortól ajánlanak” kreatív egyszemélyes önképző kört. Scrablét úgy lehet például játszani, hogy húznak valahány betűt, felsorakoztatják egymás mellett, mi pedig felolvassuk, hogy mi van oraírva. Csehül is beszélők előnyben. Krtsdfgójia. Aztán Zita készített egy ábécét a WC ajtajára. Nagyjából minden értelmezhető magyar betűre rajzolt valamit. Tehát például ixszel vagy dzsével nincsen semmi, de a cs (csengő) vagy az sz (szóda) ott van. T-nél Tomi, Z-nél Zita. Egyébként is szokott minket így hívni társaságban, mert akkor sokkal többször előjön. Az most sajnos egy ideig nem nagyon derül majd ki, hogy mennyire szokott le róla.

Nagyon tetszik nekem, hogy világít a laptop.
No comment. Tetszik neki. Bár eddig nem tudom, mennyire figyelte meg.

És nagyon szeretem a betűket. A számokat is szeretem. A dzsé meg más betűk vannak kihagyva a tábláról. Dió is van a táblán, Zita, meg ezek.
Lásd fent.

Az anyámat jobban szeretem, mint az apámat,
… szerencsére nem hagyott sokáig izgulni:
de az apámat is szeretem.
Erzsi nénit nem szeretem, mert nagyon agresszív.
Van szókincse a gyereknek. Itt jegyzem meg, hogy mindent szó szerint írtam, amit mondott. Szereti a szavakat, így elolvasva, hogy miket mondott, elég durva, hogy miket tud és ért. Egyébként az, hogy nem szeret valakit, bármitől lehet, többnyire nem lelki dolog, lehet, hogy csak a sálja nem tetszik neki, és nem is feltétlenül igaz, Erzsi néninél azt gondolnám, inkább bonyolult, nyáron ha Erzsi néni volt a dajka, semmi gondja nem volt, és egyébként sem szokott rá panaszkodni, pedig most már egész sokat mesél.

Csak egy Plútós matrica van a matricás könyben, amiből választhatok matricát, majd apáék kitalálják, de ez is jó, ami most van.
Azt ajánlották, ösztönözzük a gyereket jutalmazással, ez a matrica. Egy ideig, konkrétan egy dologig, a szobatisztaság bevezetéséig ez nagyon jól működött: Ha tiszta maradt a pelenkája délig/ estig/ reggelig, kapott egy-egy kocka csokit, ha egész nap, egy matricát a falra ragaszott pályára, tizennégy matrica után egy kézicsavarozót. Mi is nagyon motiváltak voltunk persze, mert azt mondta az óvoda, nem tud mit kezdeni a nem szobatiszta gyerekekkel, és már nyár vége volt. Mire megkapta a kézicsavarozót, szobatiszta volt. Utána próbálkoztunk az öltözéssel. Közben átestem egy figyelemzavaros gyerekek szüleinek szóló tanfolyamon, úgyhogy annyiban módosítottunk, hogy öt alkalomból (felkelés/kimegyünk sétálni/bejövünk/fürdéshez levetkőzünk/fürdés után felöltözünk) csak négyszer kellett egyedül felöltöznie ahhoz, hogy este legyen videó (azóta minden este kapnak két ötperces filmet, elvileg akkor, ha elpakoltak, de akkor még nem kaptak), volt pálya is, a pálya végén ajándékkal, már nem emlékszem, mivel. Pár napig talán csinálta is, majd az első öltözésnél azt mondta, hogy ezt eljátszhatja, még van négy, a másodiknál/harmadiknál pedig azt, hogy ez az ő választása, ha nem akar videót, akkor nem kell egyedül öltöznie.

Mindig nagyon jókat szoktam gondolni. Álmodni csak nagyon ritkán szoktam, a többit csak kamuból mondom, de azok is nagyon szépek. Egyszer nagyon jót álmodtam, és süttek főztek nagyon jókat. Az egyet, a kettőt is szeretem, meg minden számot.
Néha a reggelinél beszélünk arról, hogy mit álmodtunk. Tekintve, hogy ritkán ébredünk magunktól, egész sok álmot látunk. Ők meg nem akarnak lemaradni, úgyhogy kitalálnak valami álmot. Először Dani mesél valamit, aztán Lea nagyjából ugyanazt. Néha egész jók.

Nagyon szeretek laptopon festeni.
Ez megint a laptopnak szól, eddig kétszer próbálhatta. Ettől még biztos igaz, hogy szereti, de valahogy sosem szokott felmerülni, ezért nem volt több alkalom.

Én jobban tudok írógépezni, mint a kistestvérem. Én nagyon sokáig szoktam számolni, és a Lea is szokott számolni. A kistestvérem.
Szüleimtől kaptak egy írógépet karácsonyra. Mi kértük. Három napig tartott a csoda, de addig nagyon élvezték, és ezek szerint megmaradt az élmény.

Kértem, hogy ha már így megemlítette, mondjon Leáról is dolgokat.
Lea alszik, de én választhatok minden első nap, hogy nem alszok vagy alszok.
Dani valóban minden második nap választhat, hogy akar-e aludni. Általában megkérdezi, hogy „ma nemalhatok?” és nem alszik. Most Szilveszterkor viszont két nap egymás után aludnia kellett, gondolom innen jön az, hogy nem minden második nap választhat, hanem minden első nap, második nap viszont aludnia kell.

Lea sokszor szokott a pelusába pisilni, ritkán a bilibe, még kakilni is, de kakilni csak ritkán szokott. Én gombolyagírni tudok és a Lea csak úgy színez, hogy dzzdz, de nagyon jól is rajzol. Egész jókat is rajzol. Lea is nagyon szereti az anyát, és mikor én ülök az ölébe, azt mondja, ő is, és odajön, amikor labdázni akarok, akkor azt mondja, ő is, és odajön, mikor ő építőkockázik, azt mondom, én is, és odamegyek.
Csak annyi, hogy a gombolyagírás szót most találta ki, de tetszik.

Van egy olimpiai ötkarikás meg koalamacis meg állatos kártyajátékunk, és dobókocka is kell hozzá. De ennyi.
Fejlesztettünk egy társasjátékot karácsonyra. Egy erősen átalakított memóriajáték, amiben sportoló állatok vannak, de velük is tudtuk játszani, nyílt lapokkal. Nagyon élvezték.

Az első magántulajdont kaptuk meg karácsonyra, de nagyon sok dolgot kaptunk karácsonyra, ami közös, de volt még egy, az édességek, meg a mogyoró.
Eddig minden játékuk közös volt, de rájöttünk, hogy Leának - akinek így soha nem volt semmije saját, míg Dani ugye két-három évig mindent egyedül birtokolt – nagyon szüksége lenne rá, ezért egy keljfeljancsit (kakukkot) csak Lea, egy búgócsigát csak Dani kapott. Lea nagyon büszke a kakukkjára, nagyon sokszor és szinte mindenkinek, akivel karácsonykor (neten) beszéltünk elmondta, hogy az nem közös. Dani csak arra használja a búgócsigát, hogy ne hagyja Leát játszani vele. Bár Lea meg szokott nyugodni, mikor a „mikor játszhatok vele” kérdésre Dani „majd karácsonykor”-ral válaszol.

Anyámnak van egy zöld kerámiasárkánya, meg mindenféle kerámiadolog. Kerámiaállatok. Ez még rímel is.
Mármint az állatok meg a dolog. Dani ismét körülnézett.

A kistestvérem is rajzol, amikor rajzolok, és nagyon szépen rajzol, anya szerint szép, szerintem nem szép, de én rajzolok a legjobban, és a tortát rajzolom a legeslegjobban.
Ezt nem kell kommentelni, legfeljebb annyi, hogy feljebb azt mondta, Lea is egész jól rajzol. Egyébként sokkal jobban rajzol, mint Dani ilyen idős korában, de most már Dani is szépen rajzol, pár év és behozza az apját. Múltkor azt játszottuk, hogy rajzolt valamit, megmondta a kezdőbetűjét, és ki kellett találnom, mi az.

Nagyon boldog 2021-es évet kívánok! Remélem, találkozunk!

Következő napló

Gyenesgyereknaplók

gyenes.info főoldal