Kedves Rokonaim, Barátaim, Ismerőseim!
Előre szólok, hogy ez a napló tele lesz a gyermekeim, főleg Dani fiam istenítésével. Is. Főleg az eszüket fogom dicsérni. És ehhez még siránkozni is fogok, hogy milyen nehéz az életünk, ami külön szemtelenség. Aki ezért itt abbahagyja, azt megértem. Aki meg nem, annak előre szóltam.
Végre, végre eldöntöttük, hogy hova megy Dani iskolába. Már arról sem írtam, hogy egyáltalán iskolába szánjuk. Mert ez sem volt egyszerű. Mert Dani nagyon okos. Azt hiszem, már említettem, hogy úgy érzem, jogom van dicsérni a saját fiamat, meg aztán szóltam is. Meg tényleg. Csak pár extrém példa a matematika világából, öt és fél évesen: "27.2 kg vagyok, úgyhogy még 2.8 kg-ig felmászhatok a mászókára Janiéknál" "Az, hogy a 'másodpercek perceknek, a percek óráknak tűntek' (Pásztohy Panka: Pitypang és Lili), logikus, mert egy percben hatvan másodperc van, egy órában meg hatvan perc" "Öt osztva néggyel az egy és negyed" Nem beszélve arról, hogy egyszer délután az óvodában alvás helyett állítása szerint elszámolt ötezerig. Az egy dolog, hogy szerintem én még sosem számoltam ötezerig, de az biztos, hogy nem ez az iskolaérettség feltétele, sem az összeadás kivonás kétjegyű számokkal, sem az erő-ellenerő vagy a rakétaelv beazonosítása. Emellett félelmetes memóriája van, három évvel ezelőtti eseményekre emlékszik, és szívja fel a verseket, meséket.
Ugyanakkor Dani nyári, mégha koranyári is, tehát ő lesz az egyik legfiatalabb, emellett folyamatosan izeg-mozog, nem tud megülni egy helyben, folyamatosan és hangosan beszél, és szociálisan is le van kicsit maradva, köszönhetően részben a Covidnak, részben a szüleinek, akik Covid alatt azért nem vitték sok helyre, nehogy fertőzzön/megfertőződjön, egyébként meg azért nem, mert már enélkül is nagyon fárasztó. Meg azért köszönhetően annak, hogy Dani ilyen. Plusz még az egyébként állami óvodának is, ahol mindig kicsi volt a csoport, általában 10-12 gyerek, mert miután csak egy óvónőt tudtak szerezni, igyekezték kicsinek tartani.
Szóval féltünk, hogy óvodában már unná magát, viszont féltünk, hogy az iskolától kikészül. Megkérdeztük az oviban az igazgatót, az óvónőt, a fejlesztőt, elvittük ilyen felmérésre, olyan felmérésre, beszéltünk a fél világgal. Nagyjából az volt a szakértő vélemény, hogy az óvodában félő, hogy már unná magát, az iskolában félő, hogy kikészülne. Azért nem vagyok igazságos, mert ezek sokszor nagyon korrekt, és hasznos infók voltak, megerősítettek vagy megcáfoltak dolgokat, új szempontokat adtak, és mindenkinek nagyon hálásak vagyunk, aki segített benne.
Ugyan Daninak általában sikerült valamennyire átvernie a felméréseket, mert nagyon össze tudja szedni magát arra a két órára, és szemrebbenés nélkül bekamuz olyan dolgokat, amikről azt gondolja, hogy a felmérő személynél jó pont lesz, de ezt mindig levontuk a dologból. Azt csak a védőnő meg mi láttuk, amikor stressz-tesztnek vetették alá: Sima hallásvizsgálatnak indult, Dani nagyon koncentrált, nekiállt a feladatnak, ahogy szokta. Védő néni nyomott egy gombot, Dani felemelte a jobb kezét. Védő néni elnézően mosolygott, hogy biztos ideges, nyugodjon meg, próbálja újra. Amikor ez negyedszer történt meg, Zita gyanakodni kezdett, és megmutatta Daninak, mikor melyik kezét kell felemelni. Ekkor már Dani sírt és hisztizett, de a végére, amellett, hogy totál kikészült, már mindig jó kezét emelte. Leát pár rossznak nyilvánított próbálkozás után leszedtük a gépről. Utólag tudtuk meg Danitól, hogy a végén mindig a másik kezét emelte ahhoz képest, amelyik fülében a hang szólt. Valahogy fordítva lett bekötve a készülék.
A két éve bevezetett új rendszer szerint a szülőknek kell kérvényezniük, ha azt szeretnék, hogy a gyerekük ne menjen még iskolába. Akármennyire elmaradott a gyerek, mondjuk még nem tud beszélni, ha a szülők nem kérvényezik, iskolába kell mennie. Jobb óvodák, pedagógusok, logopédusok azért igyekeznek segíteni. Aki kérvényezte tavaly, majdnem mindenkinek meg is engedték, hogy maradjon még egy évet, úgyhogy ez nekünk nem annyira okozott problémát. Az már sokkal inkább, hogy ezt január 15-ig le kellett adni, majd mikor nagy tiltakozások voltak, hogy miért kell ezt ilyen korán eldönteni, ezt kitolták január 18-ra. Tehát januárban kellett megmondanunk, hogy Dani háromnegyed év múlva iskolaérett lesz-e.
Végül főleg az döntött, hogy azt láttuk, van két-három olyan iskola a közelben, amik jók lehetnek Daninak, például mert nem harminc gyerekkel indulnak, vagy mert vagy a tanítók vagy a pedagógia program, vagy az iskola, vagy leginkább mindhárom szimpatikusnak tűnt. Mert persze körülnéztünk. Itt lakunk a 2. és 12. kerület határán. Körülbelül húsz iskola van fél órán belül, általában nem is rosszak, volt miből válogatni. Jó, egy részük évi 1-2 milliót elkér, van amelyik ötöt is, úgyhogy azért lecsökkent a szóba jöhetőek száma, de igazából minden, amit leírok arról szólt, hogy a sok jóból a legjobbat. De engem nagyon lefárasztott. És hiába döntöttük el, hogy menjen, még volt három hónap szenvedés, hogy melyikbe. Ha nagyon frontális, Dani nem biztos, hogy bírja, hogy egy helyben maradjon, hogy csöndben maradjon, és miért is maradjon csöndben. Ha nagyon szabad, zavarhatja, hogy nincs eléggé szabályok közé szorítva, pedig arra szüksége van. Ha tornatagozat, lehet, hogy sok kudarcélménye lesz, nem ő a legjobb tornász. Ugyanakkor fontos neki a sok mozgás, és nem baj, ha megtanulja, hogy nem ő a világ közepe, vagy nem csak ő, legfeljebb a szüleinek egy a kettőből, ha jó a tanító ezt tudja kezelni. És akkor félve még néha az is felvetődött bennem, hogy az sem baj, ha a szüleinek nem kell minden nap kétszer több mint fél órát oda majd vissza utazni, hogy bevigyék majd hazavigyék.
Mindennek most végre vége, tegnapelőtt óta Gyenes Dániel a Testnevelési Egyetem Gyakorlóiskolájának beíratott tanulója. Frontális, de aranyos tanító néni - akivel még szerda reggel egy fél órát beszélgettünk, hogy megismerjük-, aranyos napközis tanító bácsi, sok mozgás, jó hangulatú iskola. Legalábbis úgy tűnik. Ha meg nem, akkor újratervezünk. De egyelőre fellélegzünk. Illetve persze addig is eljáratjuk mindenféle fejlesztésre, hogy ne unatkozzunk, ő meg fejlődjön. Óvodában fejlesztés, gyógytorna, szociális fejlesztőcsoport, tehetségműhely, dzsúdó, tsmt, és már odáig is eljutottunk, hogy áthívtuk Borókát.
Boróka Dani csoporttársa, aki szimpatikus nekünk, szimpatikus szülőkkel, ezért kivártuk, hogy éppen ő legyen Daninak is a legszimpatikusabb, és akkor meghívtuk. Mert Jázmin is szóba került, de nekem Boróka jobban tetszik. Hát így. Nem szép dolog, de talán nem haragszik majd nagyon érte, és akkor, amikor meghívtuk, meg azóta éppen őt preferálta Dani is. És a Marikáról szóló játszóteres dalban (Épület együttes), amiben az a sor van, hogy "A legszebb lány vagy az egész ... nagycsoportban" már egy éve is Borókát kellett behelyettesíteni Marika helyére, szóval azért jóban vannak.
Egyébként az egész áthívósdit Zita vállalta magára, ő eleve jobban kezeli ezeket a helyzeteket, annak ellenére, hogy kevésbé vágyik a társaságra mint én. Például mikor Dani első szülői értekezletén - ahol én képviseltem a családot - megkérdezték, hogy ki vállalja a szülői munkaközösséget, én a többi szülővel egyetemben fütyörészve néztem fölfelé, mint Laczfi nádor katonái, mikor megkérdezte tőlük, ki szeretne Toldival kiállni (Lásd még Aszterix, a gallban a római katonák hasonló esetben, illetve lásd még bármelyik diákot, mikor indul a feleltetés). Lea első szülőiére Zita ment el. Most ő a szülői munkaközösség vezetője úgy, hogy még csak nem is vette észre, hogy mennyire örültek a többiek, amikor ezt bevállalta.
Mert közben csöndben Lea is óvodás lett, ugyanabban az óvodában, sőt ugyanazon a folyosón, ami egy egész évig azt jelenti, hogy egy helyre visszük őket. Hallelujah. Amíg Dani azon szenved, hogy senki nem játszik vele, ami úgy tűnik, részben attól van, hogy látványosan unja azokat a játékokat, amiket nem ő szeretne játszani, Lea azon szenved, hogy most már nem legjobb barátok Petrával, akivel eddig hármasban voltak Rebekával, mert Petra és Zsuzsi lettek legjobb barátok, úgyhogy akkor most Ádámmal, Rebekával és Kolossal lesznek legjobb barátok, de Rebeka meg tegnap mégis Petrával játszott, úgyhogy... Szóval jól elvan, és még akár olyan meglepő dolog is történik, hogy ha nem szeretne óvodába menni, meg lehet azzal győzni, hogy ott lesz Petra. Vagy valaki más. Minden gyereknek tudja a nevét, néha a teljes, dupla vezetéknévből, két keresztnévből álló nevet is, viszont mostanáig az óvó nénik nevét nem volt hajlandó megtanulni, mindig a hajszínükkel azonosítja őket, nem nagyon zavartatva attól, hogy az közben változik.
Egyébként ugyanúgy elvan, mint bölcsiben volt, és hasonlóan keveset eszik. Talán egy kicsit többet. Ezt azért remélem, mert az óvó nénik azért nem szoktak azzal dicsekedni, hogy egy egész kanál levest megevett. És amit csak lehet, ugyanúgy szeretné csinálni, mint Dani. Erősödik is ettől rendesen, mert ha valaki ugyanoda fel akar mászni, mint ahova a bátyja, akinek csak a lába húsz centivel hosszabb és tíz számmal nagyobb (35-ös!), annak erősnek kell lennie. Nem beszélve arról, ha ugyanazt a termet végig akarja bukfencezni dzsúdón. Dani egyébként nem csak egy fejjel magasabb, hanem kétszer olyan nehéz is, mint Lea, ami egy-egy ütközésnél azt jelenti, hogy Lea repül egy métert, Dani meg észre sem veszi. Azért általában bocsánatot kér utána. És ha még nem mondtam volna, Lea is nagyon okos, ügyes, szép, kitartó. Viszont szerencsére még majdnem két évig biztosan nem megy iskolába. Aztán majd megint jöhet a menni vagy nem menni, ha menni, hova menni témakör. Talán azelőtt még írok.