Ott tartottam, hogy héttől reggelizünk. Viszonylag pontosan. Részben azért, mert Dani is szereti a napirendet, részben azért, mert ha éhesek, akkor hisztisek. Sírás közben viszont nehéz őket meggyőzni arról, hogy egyenek. Szoktam is Leáról mondani, hogy egy bűbájos kislány, amikor jól van lakva, kár hogy sosem eszik. Mert nem eszik. Daninál azt mondtam, hogy ha kicsit válogatós is, egy szavam sem lehet, mert én anno csak húst ettem krumplival, Lea viszont sem húst, sem krumplit nem eszik. Azért annyira már nem kritikus a helyzet, joghurtot egész rendesen eszeget, néhány köretet is hajlandó pár kanál erejéig benyomni hús nélkül, valamint, hogy nehogy született vegetáriánus hírét keltse, a töpörtyű/szalámi/kolbász hármast is egész rendesen eszegeti. De tényleg keveset eszik, néha sokáig abszolút semmit, miközben sok teje már nincs Zitának, Lea pedig anyatejen kívül csak vizet hajlandó inni. Illetve már azért javul a helyzet tejtermékek terén, mert vajat szívesen eszik kanállal (vagy késsel, pedig én esküszöm, nem szoktam, és Zita is mindig elfordul…), és néha amikor Dani tejet iszik, ő is kér. Ugyanúgy bemászik vele egy polcra, mint Dani. Szerencsére nem néz ki úgy, mintha éheztetnénk, és mióta elköltöztünk, nincs a közelben olyan gyerekorvos, aki igyekszik anyukát aggasztani azzal, hogy nincs benne a 25% percentilisben a gyerek.
A reggeli úgy kezdődik, hogy Dani és Lea megterítenek. Főleg a hűtőt szeretik kipakolni, és egész ügyesen csinálják, még sosem ejtették le a literes olajbogyós üveget és viszonylag kevés joghurtot szoktak leverni (A fent említettek miatt mindig van otthon valamennyi, ha kisdobozos, akkor akár tizenkettő. Próbálgatjuk a készítést, de még nem tudjuk hozni ugyanazt a minőséget.) Azért az olajbogyó nem mindennapos kaja, de nagyon kedvelt, és szívesen adnánk többet is a gyerekeknek, ha nem lenne ennyire sós. Így viszont csak hat jár. Bár Dani néha kikönyörgi a hetet. Mert nem csak költő, de nagy alkusz is. Már egy éve is komoly alkudozások mentek, például pont az olajbogyón:
Én: - Na jó, kaphatsz még egyet.
Dani: - Ötöt
Nagyobb számoknál azért fél éve még zavarba lehetett ejteni, amikor valamiből nyolc helyett tízet akart, és azt mondtam, hogy legyen hat, erősen elgondolkodott, hogy az mintha kevesebb lenne a nyolcnál, de most már ezzel nem lehet átverni. És nem tudom, milyen ösztönből vezérelve, a felfelé alkudozásnál sosem eggyel megy feljebb. Persze mi meg megtanultunk ilyenkor lefelé menni, ha kell, így végül mindig csak kicsit lesz több. Sőt, néha nem is lesz több. Az olajbogyó is csak pár napig volt a héten hét, harmadik napon azt mondtam, hogy jó, de akkor holnaptól öt. Úgyhogy végül megegyeztünk a hatban. Holnaptól…
Most így újra olvasva az eddigieket – mert persze esélytelen, hogy tíz sornál többet írjak egyszerre – látom, hogy ez a napló egy kicsit dicsekvés is lesz, milyen szuper gyerekeim vannak, de egyrészt legyetek elnézőek, mégis csak a saját gyerekeimről beszélek, másrészt nem véletlenül nem írtam másfél éven keresztül, és majd néha érzékeltetem ezt az oldalát is, harmadrészt meg igenis nagyon okos gyerekek. Amellett persze, hogy szépek és ügyesek. Szerénynek nem nevezném őket, dehát, mint látjátok bennem is megvan az írói öntudat, ahogy Jannus Pannoniusról tanultuk anno.
És ha már így előre elnézést kértem a dicsekvésért, és ígértem egy kis másik oldalt is, elmondom, hogy Dani kommunikációs képességei messze átlagon felüliek. Hogy kicsit magasztaljam, már bölcsödében többszörösen összetett mondatokban beszélt, olyan szavakkal, hogy én is lehidaltam (Például amikor azt állítottam kétéves fiamnak, hogy tiszta a feneke, nem viszem el még egyszer zuhanyozni alvás helyett: “tekintsd meg, hogy nem tiszta!”). Bármiről képes beszélni, bármilyen hosszan. Vagyis állandóan dumál. És bárkihez, aki szembe jön vele. Vigyázni kell, mert ha valami megtetszik neki, akkor azt az egész utca tudni fogja, rosszabb esetben az egész óvoda. Pár hete ráköszönt egy óvónő a folyosón, akiről Dani nem is tudta kicsoda.
Hogy a közléskényszerét érzékeltessem:
Ottalvós születésnapi buli Csörögön, hat gyerek ül a kisasztalnál, egy felnőtt megkérdezi, hogy ki kér sajtot. Három éves fiam feláll: „Én nem kérek sajtot. Nem szeretem a sajtot, csak a parenyicát.”
Lea most húsz hónapos, és már ő is tud néha kerek (és nem csak felszólító, mint pl. Ülj le! Állítsd fel!) mondatokban beszélni. Még kell egy kis gyakorlat néha a megértéséhez, részben azért, mert a kiejtése még nem mindig tökéletes, részben azért, mert elég nagy szóközöket hagy. Például azt mondja, hogy “nem”……………………”kérem”. Mi már tudjuk, akkor is, amikor csak a “kérem” szót halljuk, hogy lehet, hogy volt előtte egy “nem”, és ki akar köpni valamit. Már akkor is elérte amit akart, amikor még nem tudott beszélni, hát még most, de azért sokkal jobb így, hogy nem csak sír és mutogat, hanem kér is. Fokozatai a következők: kérem; kérem már; akarom; akarom már. Azért általában nem megy tovább a kérem már fokozatnál. Most nagyon aranyos, ahogy egyre érthetőbben beszél, éppen a Dani elvette gitárt / Dani visszaadta gitárt szintnél tart, de félek, hogy egy év múlva már két dumagépünk lesz. Nagy könnyebbség Danival szemben, hogy Lea hajlandó az “igen” szót is használni. Daninál külön feljegyeztem, hogy ezt először két évesen és két hónaposan tette meg, amikor már fél éve használt teljes mondatokat is. Persze ismerte az igen szót, és saját maga ünneplésére használta is: Ült egy könyv mellett, nézte sorban a képeket, mondta a nevüket, és megünnepelte, hogy tudja: Eper. IGEN! Flamingó. IGEN! … Néha ugyan Lea is begerjed, és mindenre nemet mond, de azért nem lehet átejteni, ha az ember közbeszúr egy “Kérsz csokit?” kérdést, rögtön kijön a végtelen nemes ciklusból. Hogy akkor már visszakössek az eredeti témához, szegény gyermekeim elég szigorúan vannak tartva édesség terén, a vasárnapi édes reggelit leszámítva nagyon ritkán kapnak édességet.
Mert hogy ugye ott tartottam, hogy reggelihez terítünk. A reggelinél többnyire felvágottak, esetleg töpörtyű párosulnak valamilyen kenyér/kétszersült/rizspuff félével. Ezek mind kint vannak az asztalon, meg a vaj, a ketchup, és ha Lea beindul a kipakolásnál, akkor jó eséllyel a majonéz is. A mustárról már le szoktuk beszélni. Igyekszünk zöldségeket is fogyasztani, szerencsére vannak, amiket ők is szívesen esznek.
És akkor elindul a reggeli torna. Daninál azon kell tornázni, hogy ne essen le a székről, mert képes rá, és elég ijesztő tud lenni, mikor egyszer csak eltűnik a horizont alatt, pedig addig ott ült melletted. Nagyjából ő sem veszi észre, csak hogy már a földön van. Egyébként csúcsteljesítménye az, hogy ha kicsit fáradt, ugyanezt állásból is meg tudja csinálni. Ezt segíti az a tény, hogy nem nagyon tud két felé figyelni. Következésképpen, ha beszél, akkor könnyen elesik. És beszél. Lásd fönt.
Lea nem esik ki magától a székből. Neki ezért komoly erőfeszítéseket kell tennie. Igaz, hogy elég kitartó lány… Nála azért inkább azon kell tornázni, hogy egyen valamit. Bár lehet, hogy nagyon szigorúak vagyunk, mert vajas szalámit töpörtyűvel lehet, hogy kilószám enne. Azért alapvetően még mi is meg tudunk reggelizni reggeli közben, tehát nem olyan rossz a helyzet, közben még beszélgetünk is valamennyit, szóval még ha azt is gondolom, hogy nem az evések lesznek még egy darabig napjaink fénypontja, nem vészes a helyzet.
Reggeli után még esetleg egy kis játék, majd az öltözködés gyönyörűsége következik, de legközelebb az óvodáról fogok beszélni előbb, mert szeretném még viszonylag frissiben megírni a vele kapcsolatos élményeimet.
Beharangozóban csak annyit, hogy Dani bölcsibe is járt, de nem igazán tudjuk, hogy mit csinált ott, mert azt mondta, hogy nem emlékszik rá. Miközben fél évvel azelőtti eseményeket mondott el részletesen, és vigyázni kellett már akkor is, hogy mit ígérsz neki, mert három nap múlva is számonkérte. Persze bonyolult az emberi agy, el is felejthette volna, de nekem inkább a Ronin című film jutott mindig eszembe:
Sam : Whenever there is any doubt, there is no doubt. That's the first thing they teach you.
Vincent : Who taught you?
Sam : I don't remember. That's the second thing they teach you.
(Sam: Ha bármilyen kétség van, akkor nincs kétség. Ezt tanultuk meg elsőnek.
Vincent: Ki tanította?
Sam: Nem emlékszem. Ezt tanultuk másodiknak.)