Már lassan egy éve nem írtam arról, hogyan tengetjük életünket Danival, immár másfél éves fiunkkal. Ez főként azért van, mert az időnk nagy részében próbáljuk beállítani az ideális egyensúlyt a Danival töltött és a magunkra szánt idő között. Mint látható, egyelőre kevés sikerrel.
Azért részeredményeink már vannak. Például megbeszéltük vele, hogy részünkről éjszaka aludni szeretnénk, ezért nem kell értesítenie róla, ha felébred, és más problémája nincsen, csak az, hogy vissza szeretne aludni. Ezt is sok önmarcangolás előzte meg, még utána is irodalmaztam, hogy mi baja lehet tőle:
Attól függően, hogy melyik elv híveit kérdezed, megtudhatod, hogy
a.) ha nem tanítod meg aludni, akkor aztán semmire sem viszi az életben
b.) ha sír és nem veszed fel, akkor egész életre tönkreteszed.
Ha komolyabban irodalmazol, akkor azt is megtudod, hogy egyikre sincsen tudományos bizonyíték, feltéve ha nem extrém hozzáállású szülőket nézünk, akik
a.) este megszoptatják a gyereket, aztán egész éjszakára beteszik egy kórházi szobába, ahol ha sírnak, akkor egy nővér egy idő után rájuk néz, hogy még élnek-e
b.) nem alszanak három évig, felmondanak nekik, elválnak, de nem hagyják, hogy a gyerek akár egy másodpercet sírjon.
Aztán sokkal simábban ment, mint számítottunk rá, Daninak elmagyaráztuk, mi a helyzet; a saját ágyában altattuk; este, illetve ha ébredt és sírt, fél percekre, max egy percekre hagytuk sírni, aztán megnyugtattuk. Már első nap is talán ha húsz percet sírt összesen egész éjjel, aztán egyre jobb lett, és egy hét múlva átaludta az éjszakát. Azóta hullámzik a dolog, főleg betegségek rontanak a helyzeten, de többnyire egyszer ébred, amikor vagy visszaaltatja magát, vagy feláll és szól, hogy kiszállna ("kiszá, kiszá"). Akkor felvilágosítom, hogy még az éjszaka közepe van, aludnia kell, amitől ha jó napja van megnyugszik, lefekszik és elalszik. Ha jó napja van.
A kajahelyzet is javul. Sajnos egy rossz szót nem szólhatunk, én azért, mert az apja még válogatósabb volt(?), mint ő, az anyja pedig azért, mert tőlem akart gyereket. A reggelinél csak az a gond, hogy nem feltétlenül szeretne kenyeret, vagy bármi effélét enni. Töpörtyűt, kolbászt, szalámit, uborkát, paradicsomot, savanyúságokat szívesen fogyaszt. Bár ezekben is gurman, baromfisonkából csak a pulykamellsonkát eszi meg, a csirkemellsonkát nem, a kovászos uborkát jobban csípi mint a csemege uborkát, annyira, hogy meg is tudja mondani, hogy melyik melyik, de ez nem olyan nagy probléma, és idéntől áttértünk a szendvicsevésre, amitől a kenyérfogyasztás növekedését is reméljük: Természetesen lezabálja róla a felvágottat, de eddig általában elfogadta, hogy nem kap új szendvicset, amíg az előzőhöz tartozó kenyeret meg nem eszi. Az pedig, hogy az utolsó szendvics kenyere nyilvánvalóan megmarad, még tetszik is nekünk. Az ebédnél már bonyolultabb a helyzet, mert Zita azt a célt tűzte ki, hogy legalább tízféle kaját egyen meg, hogy egy kicsit változatosan tudjuk etetni. Először csak a szalonnás vagy kolbászos tésztát ette meg, de szerencsére nem sokkal utána bejött a zöldborsó és a kukorica, amiket lelkesen nyom befelé. Igaz, hogy ezeknél másnap a pelenkájából egy kisebb etióp család három napig elélne, de valami csak hasznosul így is. Mostanra már egész jó a helyzet, bejött a rizs és a bulgur (én pár éve azt sem tudtam, hogy van ilyen), majd a húsleves, a székelykáposzta, és karácsonykor a halászlé is, bár nem tudom, hogy azt számolhatom-e, mert év közben nem sűrűn kap. Ha kötekedni akarnék, akkor ezeket a köreteket megszorozhatnám azzal, hogy egész sokféle húst szeret, persze nem egyformán, de inkább lelkesen próbálkozunk, még vannak ételek, amik bejöhetnek. És abszolút pozitívumként kell említenem, hogy nagyon rendesen megkóstol mindent, általában egy-két kanállal le is nyeli. Na jó, csak szinte mindent, mert a spenótot nem volt hajlandó, pedig nem tudhatta, hogy nem sikerült olyan jól, de ez igazán nem vészes, főleg ha azt nézzük, hogy én ilyen koromban nagyjából csak húst ettem krumplival.
Mindezek mellett a világ egyik legcukibb gyereke, ami nagy szerencséje, mert ha nem így lenne, biztosan kevésbé viselnék el a trollkodásait, mert hát finoman szólva nincsen megfelelési, alkalmazkodási kényszere. Néha elmegyünk vele különféle gyerekfoglalkozásokra, amiket szét tud trollkodni. Például Ringatóra. Aki nem ismerné, ez az a foglalkozás, ahol az anyukák ülnek a földön, ölükben apró csemetéjük, és együtt törik-törik a mákot, dombon törik a diót, vagy fújdogálja őket a szél szél. Dani mindeközben vagy odabújik hozzám, vagy szaladgál fel-alá, felmászik a székekre, rosszabb esetben számára izgalmas szavakat ismételget, sikkantgat. Mikor először voltam vele én, nem készített fel rá Zita, így eléggé megviselt, hogy az egész foglalkozás alatt csak egyszer csinálta azt, amit mutattak, ment körbe, akkor is a többiekkel ellentétes irányba. Azóta már hozzászoktam, hogy Dani így működik, illetve olyan gyerektornára járunk, ahol azt állítja az ovónő, aki tartja, hogy őt ez nem zavarja. Néha még figyel is. Többnyire a tükrön keresztül.
Most már egyre használhatóbb, kisebb túrákon is voltunk vele, néha akár húsz percet is ellegózik, ha ott ül valaki mellette, sőt, ha közben bekakil, akár fél órát is. Lehet neki mesélni, főleg ha a könyvet/magazint a tehén vagy a cápa olvassa föl. Ez sokszor nehezített terep, mert nem feltétlenül tudja az éppen vele leülő felnőtt, hogy a tehén leginkább a csillárokat szereti nézegetni, amit a Földgömb magazin az MTA, illetve szintén a Földgömb magazin a Parlament épületéről szóló számában lehet megtalálni, vagy hogy az alma a Rene Magritte művészeti könyv nyolcadik oldalán látható festmény, a gitár pedig a Barokk könyvben van valahol az elején.
Ennél még izgalmasabbak a versekkel, énekekkel játszott asszociációs játékok. Egy-két hónapja inkább rejtvényfejtés volt, hogy rájöjjél, hogy a "fe, fe, fe" az a Török és a teheneket jelenti, aminek utolsó előtti versszakában fehér tehenekről esik szó, mostanra ez igazi asszociációs játékká fejlődött, ahol néha még segít is.
Például a ha azt mondja, hogy "csip csip", akkor jó eséllyel egy szekeret látott. Ez a level 1. A "tojás, tojás" már komolyabb fejtörés volt először, és ha nem teszi hozzá egy idő után, hogy "puszi", nem biztos, hogy rájövök, hogy egy Hobo számot szeretne hallani. A dalokat azért általában már be tudjuk azonosítani: "igen, igen": István fejedelemmé választása; "cikk-cakk", egyszerűbb verzióban "nandu", bonyolultabb verzióban "illyám (=villám, és ne kérdezzétek, miért ly)": A nandu; "fali, fali": Jár a toronyóra...; "disszol": This old man; "menyi, menyi, menyi": Money, money, money; "Óóóo": Mamma mia (benne van, hallgassátok végig, ha nem hiszitek). Az angol dalok nagyobb kihívást jelentenek, mert ő sem érti, csak tudja, de néha megdöbbentően előre bemondja az összes sorkezdetet, mikor énekeljük.
Tegnap egyedül is csinált egy asszociációs játékot, a buborékfújó "bubi"-jából eszébe jutott a francia kártya bubija. Egyelőre csak keresgéljük a figurákat a kártyákon, de kockadobásra már tanítjuk, édesanyja feladata lesz, hogy megtanítsa hatost dobni, addig még tanulmányozom, hogy két kockával mennyit kell tudnia dobnia, hogy a kaszinókból élhessen.
Szóval aranyos, okos kölyök, aki szereti a zenét, a táncot, szeret partizni, minek következtében az összes ismerős azt gondolja, hogy ilyen nyugodt gyereket még nem hordott hátán a Föld. Mi nem egészen ezt gondoljuk, főleg akkor, amikor szándékosan pisil a bili mellé, dobja le a kaját a földre, veri le a karácsonyfáról a tüskéket bottal, vagy amikor kommandíroz minket, hogy mit szeretne, ha csinálnánk, de azért optimisták vagyunk, élvezzük, amikor éppen nem kibírhatatlan, igyekszünk kipihenni, hogy lefáraszt minket, és év elején megtanul egyedül játszani, amit onnan fogtok észrevenni, hogy még idén megkapjátok a következő beszámolót.
Nagyon boldog 2018-as évet kívánok mindenkinek!
Tomi