Kedves Barátaim, kedves Családom.
Dani szépen cseperedik, és bár jobban szereti ha foglalkoznak vele, mintha írnak róla, most kiraktuk a kertbe levegőzni, amitől - vagy az unalmas Mózes-kosár nézegetéstől - végre bealudt, így van egy kis időm beszámolót írni.
Először is a lényeg, hogy szépen fejlődik, már a negyedik héten elérte a bűvös három kilós határt, amire azt mondtam, hogy addig még aggódni fogok, hogy eszik-e eleget. Hát evett, annyit, hogy így, két hónaposan már több, mint kétszerese a születési súlyának. No persze maradt azért min aggódni, miért nem mosolyog már szociálisan, mikor fogja emelgetni a fejét rendesen, mikor néz felfele, hogy észrevegye a feje fölött lógó zebrát, oroszlánt, meg hasonlókat, és így tovább. Zita néha meg is jegyzi, hogy éppen mikért aggódik nagyon, és Dani ilyenkor igyekszik ezeket bepótolni. Legutóbb az arcnézegetést tanulta meg egy nap alatt, nehogy édesanyja rosszul érezze magát. Mondtam is neki, hogy óvatosan, csak lassan adagolja a dolgot, például ha a héten megereszt egy-két mosolyt, azzal már egy hétig elvagyunk, aztán majd lehet továbbmenni.
Persze mi is mindent megteszünk a baba fejlődéséért. Például tudós barátaink mondták, hogy a szimmetrikus fekete/ fehér/ piros, erős kontúros ábrákat szereti nézegetni a baba, meg fejleszti az agyát, úgyhogy előkerestem a káró nyolcast, a káró ászt meg a pikk tízest, de ezek nem hozták igazán lázba, úgyhogy Zita csinált neki pszichedelikus ábrákat, köröket meg vonalakat (meg egy borzot), amik tényleg lekötik egy ideig, vagy csak olyan sokkot kap, hogy a szava is eláll tőlük. Emellett én most fekvőtámaszozni tanítom, mert most éppen a fejemelés az anyai aggódás tárgya, bár azt azért elismerjük, hogy eddig nem nagyon volt hason, így nehezen tudott gyakorolni. Azért nem volt nagyon hason, mert nem szeretett hason lenni, de úgy látszik közben megszerette. Nem könnyű követni ezeket a változásokat. Zita három naponta kitalálja a tuti módszert arra, hogy a gyerek ne sírja végig a napot, szépen elaludjon, aztán másnap már nem működik.
Mert többnyire a napi cél az, hogy ne sírjon sokat. Először úgy tűnt, semmi másból nem áll az élete, mint cicizésből, evésből/ivásból és alvásból, amire én azt mondtam, hogy egy férfiember sokkal többet nem is kíván, Zita viszont kívánt, hogy ne aludjon annyit, csak azt nem remélte, hogy a felszabaduló idő jelentős részét a sírás fogja kitenni.
Mondjuk ha én egy hónap alatt a súlyom felét felvenném, én is csúnyán sírnék minden nap. Ráadásul szegénynek most kell megtanulnia hogy kell kiengedni a gázokat elől is hátul is, ami nem egy könnyű művelet. Egyre jobban csinálja, úgyhogy mondtam is neki, hogy raktározza el a dicséreteket, amiket most kap, mert nem valószínű, hogy húsz-harminc év múlva egy-egy hangosabb szellentés után - amik miatt egyébként már-már beszereztünk egy vigyázat vegyi terület táblát is- hangos "Ügyes vagy Dani!" dicséretet kapna akár a szüleitől, akár a többiektől.
Szóval szegény sokat sírt, annyit, hogy most az volt a feltételezés, hogy azt az időt, amit nem alvással vagy evéssel/ivással tölt, mind átsírja, amiért nagyon sajnáltuk, és amiért édesanyja annyira el volt kenődve, hogy állítását cáfolandó letöltöttünk egy telefonos applikációt. Az antitézis részemről az volt, hogy nem sír többet, mint a nem alvással és szopizással töltött idő felét, amit persze könnyű úgy állítani, hogy a napok egy részét nem nekem sírja át. Az applikáció annyit csinál, hogy be lehet írni, hogy most éppen szopik, alszik, sír, játszik (elvan magában) vagy szórakozik (valamelyik felnőtt lefoglalja, hogy ne sírjon). Ennek segítségével bebizonyosodott, hogy nem olyan rossz a helyzet, heti statisztikánk 55% alvás, 5% sírás, 6% játék, 15% szórakozás, 18% szopás, 1% kerekítési hiba. Úgyhogy megnyugodtunk, bár már nagyon várjuk a három hónapos kort, amikor megszűnik a hasfájás, és irigyeljük a februári gyerekeket, akiknél ez két nappal korábban eljön. Azért azt hiszem, javul a helyzet, de tény, hogy nagyon rossz nézni, amikor sír, és nem tudsz vele mit kezdeni.
Én többnyire énekelni szoktam neki meg táncolok vele, az egész jól megnyugtatja. Vagy nem. Akkor vannak egyéb trükkjeink. A végső megoldásunk az, hogy sír. Mint említettem, ez átlagosan napi 5%.
Dani most már megismerkedett a családdal, néhány közeli baráttal, és tervezi, hogy egyre többel megismerkedjen. Ennek jegyében tegnap elvitt minket kirándulni, két barátjával, akik ugyan több mint egy évvel idősebbek nála, de azért jól elvoltak, és tettünk egy kisebb túrát: Szépjuhásznétól - Jánoshegy - Tündérszikla elágazásig. Vagyis vagy ötszáz métert. Oda-vissza összesen. Egyszer pedig mi vittük el táncolni a Műcsarnok teraszhoz. Betoltuk a terasz mellé, hogy ne nagyon zavarja a zene, és nagyon rendesen átaludt ott másfél órát, mi meg táncoltunk mellette.
Még kérdeztem Zitát, hogy mit írjak Daniról, úgyhogy ezzel fejezem be, bár igazából ez trivialitás, aki látta, tudja.
Okos és szép.
További szép nyarat kívánok.
Tomi