Kedves Családom, kedves Barátaim!
Sokatok még azt is csak nem olyan régen tudja, ha tudja, hogy van egy barátnőm, Zita, de az előzményeket majd visszafele mesélem el, mint a modern filmekben, és in medias res kezdem, miszerint 2016 június elsején, délután 13:10-kor megszületett Gyenes Dániel fiam. Még várhatott volna egy kicsit, mert hat héttel későbbre volt kiírva, de kíváncsi volt a külvilágra, így először csak egy kis láthatatlan rést fabrikált magának, amin keresztül szolidan vízjeleket küldött, majd mivel ez nem volt elég, egy jól irányzott rúgással széttörte a burkát, ezzel jelezvén, hogy komolyak a szándékai.
Ezután már nem volt visszaút, csak némi szenvedés, doktori konzultáció, tartsuk-e még egy kicsit vissza, érjen-e még a tüdeje, ilyesmi, de aztán úgy döntöttek, ha ki akar jönni, elég nagy gyerek már, megvan keze-lába, sőt a kisujja összes ujjperce is, amint az a számos ultrahangból kiderült, jöhet, ha akar. Doktor úr most végez valamilyen ultrahangos továbbképzést, ezért minden vizsgálat alkalmával megszámolta, megjelölte, megmérte a baba minden porcikáját, megnézte az áramlásokat, a jobb és bal agyféltekét, mindent, ami mérhető. Én már a második alkalommal azt mondtam volna, hogy ő méregessen csak, addig mi Zitával kártyázunk, aztán a végén mondja, hogy egészséges a baba, és kész. Azért nem volt olyan vészes, a későbbi vizsgálatok valamivel gyorsabbak voltak, mint az első kettő. Persze azért érdekes dolgok vannak itt, gondoltam is rá, hogy be lehetne vinni fizika órára, látszik az áramlás, szép függvényeket rajzol a gép, megmondja nem csak a mostani súlyt, de a várhatót is stb. Bár ha valaki nekem fizikai kémia laborban grammra pontosan leírja a gyerek tömegét ilyen mérés alapján, lehet, hogy visszakapja a jegyzőkönyvet, hogy legyen szíves ne adjon meg több jegyet, mint a mérés pontossága.
Mivel a babát későbbre vártuk, még nem volt minden kész. Többek között nem volt neve. Bár mire a kórházba kerültünk, mát csak öt név volt, és a legvégén már csak kettő. Kicsit ugyan ránk ijesztett a szülésznő, akinek még a születés előtt be kellett írni a nevet a hivatalos papírok kitöltésénél, de kiderült, hogy csak a vezetéknevet. Azt pedig már decemberben hivatalosan is rögzítettük, mikor az apasági nyilatkozatra ráírtuk. Ott írtam egyébként először alá úgy, mint apuka, nagyjából hússzor. Legutóbb pedig akkor, mikor a postás hozott Helle Zitának, illetve Gyenes Dánielnek egy levelet, miközben éppen Zita lakásában pakoltam egyedül. Mondtam, hogy ha megfelel, én vagyok Gyenes Dániel édesapja. A neveket tudományosan Excellel megsegítve választottuk: Először az ezerhatszáz adható fiúnévből kiválasztottuk azt a körülbelül százat, amire azt mondtuk, hogy az rendes magyar név. Anélkül, hogy bárkit megsértenék, nem tekintettük ilyennek a Frodót, a Marlont, az Amondót, a Dzsingiszt, meg még mintegy ezerötszázat. Bár aki nagyon nem hagyott volna békén minket azzal, hogy mi lesz a neve, azt mondtuk volna, hogy a Gyenes Dzsingiszen gondolkozunk. Később találtunk egy még inkább megbotránkoztatót, legalábbis baloldali rokonoknak, ismerősöknek: Gyenes Orbán Viktor. A száz névből viszonylag gyorsan lett hatvannyolc, amikor kizártuk a családban már adott neveket, meg még egy párat, amire valamelyikünk azt mondta, hogy ezt biztos nem. Végül mindketten osztályoztuk a neveket egytől négyig úgy, hogy a másik ne lássa, majd a két osztályzat összegét vettük, és megnéztük a háromnál nem nagyobb összegűeket. Ez a folyamat olyan három hónapig tartott, mert Zita egy idő után úgy érezte, amíg meg nem születik, szeretné babának hívni a babát. Én ugyan mondtam neki, hogy ha az utolsó hónapban sem osztályoz, én adok nyolc nevet, ami közül választhat, de azt mondta, nála lesz a gyerek, úgyhogy olyan nevet ad neki, amilyet akar, és ez lássuk be, igaz, és végül így is lett, mert azt, hogy a Dániel név a befutó, már Zitának kellett eldöntenie egyedül, amikor megszületett.
Igen, sajnos ott már nem lehettem ott, mert bár szegény Zita végigszenvedett két napot, beleértve a fájásokat is, a köldökzsinór beszorult a gyerek és a méhszáj közé, és nem akart onnan kimenni, minden fájásnál csökkent a pulzusszám, így maradt a császár. Doktor úr persze megkérdezte, hogy mehet-e, de azért választottuk őt, hogy ilyenkor már ő döntsön. Ha azt mondja, hogy a természetes szülés esélye nagyon kicsi, annak az esélye, hogy valami baja legyen a babának, egyre nagyobb, nyilván nem mondom azt, hogy várjunk még pár órát. Úgyhogy maradt a császár, én pedig sírdogálhattam egy kicsit magamban. Nagyon sajnáltam Zitát: megérdemelte volna a rendes szülést, ha már ennyit szenvedett vele.
Aztán jöhetett az, ami újabban csak a kizárt kispapáknak adatik, pedig vizsgák után sokat gyakoroltam: bent történik valami (ott eldöntik a jegyemet, itt születik egy gyerek), kint reményteli várakozás. Aztán hoztak egy kis teljesen bebugyolált mogyorót, megmutatták öt másodpercre, megmondták a nevét és elvitték a koraszülött osztályra. Később a szülésznő még felírta nekem az adatait:
DÁNIEL
13:10
2320 gr
hossz: 50 cm
fej: 30 cm
mellkas: 29 cm
Apgar 10/10
Nagyon rendes adatok egy koraszülöttől, de a 10/10-et a többiek is megirigylik.
Ezután Danit bevitték a koraszülöttosztályra, betették egy inkubátorba, biztos, ami biztos, ott lehetett először rendesen megnézni, amint egy szál, hónaljban kissé szűk pelenkában feküdt. A szülésznő és az orvos azt valószínűsítette, harmadnapra leadják, de annyira nem volt semmi baja, hogy már másnap megkaphattuk. Addig pedig Zita nagyjából aludt.
A kórházban egy hétig voltak bent, megküzdöttünk a szoptatással és a körülményekkel, de most nem szeretnék értékelni senkit és semmit. Voltak segítőkész emberek, voltak viszonylag profik is, néha még találkozott is a kettő, nem mindig. Én az egy hét alatt látogatási időben nagyjából bent voltam, mellette pedig próbáltam a lakást felkészíteni a család fogadására, illetve beszerezni azokat a dolgokat, amiket az elkövetkező hónapban terveztünk beszerezni: kiságy, fürdetőkád, pelenkák, ruhák, babahordozó, névtábla az ajtóra, stb. Szerencsére sok lelkes barát és sok lelkes rokon segített. Kaptunk mérleget is, aki adta, azt mondta, ő is azt használta, aztán kiderült, hogy ez azt jelentette, hogy annó ebben mérték őt is. Amikor kipróbáltuk, körülbelül húsz perc alatt adtam fel a mérnöki és tanári önbecsülésemet, és kértem meg édesanyámat, hogy ugorjon be az első patikába, béreljen nekünk egy digitálisat. Mentségemre szóljon, hogy öt-tíz grammokat kellett volna mérni. Kipróbáltuk a kétkarú konyhai mérleget is, azzal pontosabban sikerült volna mérni, de gyermekem nem vette jó néven a mérleghintázást benne.
Azóta Dani már egész komoly mennyiségeket szopik, növöget rendesen, szinte alig kap tápot. Persze minden nap van valami új, az egyik nap Zita lelkesen rájön, hogy tud fekve szoptatni, vagy Dani jön rá, hogy tud fekve szopni, két napra rá nem működik éppen a dolog. Most éppen valami lötyit vettünk, ami kiviszi a benne felhalmozódott kis gázgömböket, úgyhogy vigyáznunk kell, nehogy túl szorosan pelenkázzuk, mert a végén még felrepül.
Dani már nagyon ügyesen neveli a szüleit, tudja, hogy büszkévé kell tenni őket, hogy apja kötődését azzal lehet legjobban elősegíteni, ha elhallgat, mikor felveszi, vagy megnyugszik a mellkasán, szóval tanul. Két hét után már a szemét is egész sokat nyitva tartja, persze leginkább éjjel. Amúgy meg eszik, alszik, néha sír, mi meg szeretgetjük, amikor lehet, és ahogy bírjuk. Büszkék vagyunk rá, arra is, hogy már több mint három hetes, és még sikerült egészben tartani. Azért néha próbálunk élni is, bár ez a levél nem feltétlenül ezt mutatja. Mentségemre szóljon, hogy nem ma kezdtem el írni, és hogy végülis ez a barátaimmal való kapcsolattartást segíti elő.
Viszont most befejezem, és megyek szúnyoghálót telepíteni, mert éjjel szellőztetni kell, és mégsem hagyhatjuk, hogy valami bogár bejöjjön. Esetleg meg találná csípni.